Gondolatok egy mekis pohár aljáról

Hideg szél söpört végig a fákon,
Fehér virág ingadozott egy elszáradt ágon,
Odakint a hold a ködbe öltözött, 
Szívem a pokol tüzébe költözött.

Csak ülök a sötétben, nézem az arcod,
Nézem, ahogy kezem ujjaid közt tartod.
Lehunyod a szemed, hajad előrehull,
Megnézném, mit hoz a jövő, s rejtett a múlt,
Hirtelen felnézel, szemed mint a smaragd,
Csak én érzed, hogy ez a pillanat végtelen marad?

Csak ülök a fényben, nézem az arcod
Hallgatom gondtalan, nevető hangod,
A padlón egy rózsás fénysugár szalad,
Érzem, hogy a pillanat végtelen marad.

Csak ülök a csendben, nézem az arcod,
Nézem a lassan lemenő napot,
Hirtelen egy csókot lehelsz a számra,
Bárcsak az idő itt és most megállna.

Itt állok melletted, nézed az arcom,
Azt hiszem itt a vége, megvívtam a harcom.
Odahúz magához ölelő karja,
Smaragd szeme a végtelen ígéretét adja.

Olvass tovább: http://cilinderes.webnode.hu/blog/

Szeretlek.-mondta M.
Szürrealista makett,
A hazugságok könyve

Csukva az asztalon,
A hajnal maradjon
Az éjszakához kötve.

Ismered a kérdést? 
És a sztori végét?
Dühös a remény földje.

Forró eső esik.
Sírok? Hagyjál, nem is!
A madárhang fennakad.

Tapsot édes élet
Nárcisz énekének.
A szemem süket marad.

Hiányod ott fogott,
Hiába foltozom,
Úgy marad.

Hiányzol gyakran, és mit tagadjuk drága? 
A remény az, ami meghal utoljára.
Az a baj, ha újra rám írnál, mint régen,
A válaszadáson nem gondolkoznék el
De ahogy ülök itt magamba zárva,
Suttogok a csendnek magamra várva,
Mondanám, hogy várj már M., régen nem ezt mondtad
Szívem a kétségek tengerébe dobtad.
Mondanám, hogy várj már M., az egész hazugság? 
Felnéz és bedobja az aduászt.
Várj már M., ha azt mondod vége,
Azt hiszed pontot tehetsz egy tündérmesére? 
Várj már M., ha azt mondod szeretsz,
Azt hiszed nem látom üres, fénytelen szemed? 
Várj már M., mond meg minek játszol? 
Elhittem, de csak mert igazinak látszott.
Most már tudom, hogy a tündérek is hazugságban élnek.
Elengedlek, menj, fuss.. csak ne nézz vissza kérlek…..

Leszállt a z éj, köd borított mindent,
Egy csillag se ragyogott a fekete égen,
Egy fiú állt a kihalt erdő mellett,
Örült és valahogy…. sírnia kellett.
“Jöjj közelebb édes itt nem vár a való,
Itt a gúny is kedves a félelem nem maró”
“Ha halakat látsz repülni az égen,
S elnyelt az ég tengerének mélye,
Ha virágok nyílnak csipkés szikla csúcsán,
Magad elé építetted  halálodnak útját.”
A néma suttogás, a levelek zenéje,
Csábító hangként kúszott feléje.
Énekét a szél bárcsak tovább vinné,
Bárcsak az élet a halált elhinné,
Látott valamit vagy lehet mégsem,
Egy csillag se ragyogott a fekete égen.
Mintha ott állt volna, énekét fújva,
Levélhegedűjén eljátszva újra meg újra:
“Jöjj közelebb édes, itt nem vár a való,
Itt a gúny is kedves, a félelem nem maró
Ha halakat látsz repülni az égen,
S elnyelt az ég tengerének mélye,
Ha virágok nyílnak csipkés szikla csúcsán,
Magad elé építetted  halálodnak útját.”
Reggelre nem maradt már semmi,
A fiú is megszűnt valódinak lenni,
De még ma is ,ha elsétálsz arra,
Egy édes, lebegő dallamot hallasz:
Falevélhegedűjén játszik egy tündér,
Az álmok világába megnyílik egy ösvény.
Volt egyszer egy fiú ,ki végigment az úton,
Elment e földről ,s egy álomba jutott.
Nem fog visszajönni, ott marad örökre,
S mindig csak egy dallam énekel mögötte:
“Ha halakat látsz repülni az égen,
S elnyelt az ég tengerének mélye,
Ha virágok nyílnak a csipkés szikla csúcsán,
Magad elé építetted  halálodnak útját.”

A szobában csak a tompa fény látszott,
A tükörlapon némán, szomorúan játszott,
A tükörrel szemben üldögélt egy kislány,
Fél arcát eltakarta egy hatalmas virág,
Nevető szája volt és búzakék szeme,
Melyből egy bús, sűrű könnypatak eredt.
“Üveglapnak túloldalán él az Üvegherceg,
Át akarok menni oda, hogy feleségül vegyen.”
Tenyerét az üveglapra tette, szeme csillogott:
“Odaát szebben ragyognak a csillagok.”
Másnap elterjedt a szörnyű történet:
A főúr leányát tükre előtt ölték meg,
Vagy tán saját keze által lelte halálát,
Önként vállalta végtelen magányát?
A szoba tükrére egy madárka röppent,
Egy dalba kezdett majd tovaszökkent:
“Üveglapnak túloldalán nem él üvegherceg,
Egy leányka mégis ott van, feleségnek elment.”
A tükörrel szemben üldögélt egy kislány,
Fél arcát eltakarja egy hatalmas virág,
Nevető szája van és búzakék szeme,
Melyből egy bús, szűrű könnypatak ered.
Keze ökölben, elnyílt a szája,
Saját magát látja egy tükörbe zárva,
Tenyerét az üveglapra tette, szeme csillogott:
“Odaát szebben ragyognak a csillagok”