“Ami elromolhat az el is romlik”-àllapítjàk meg azok, akik mindennapjaik azon oldalàt szemlélik, amit jobb volna elkerülni messzire. Na persze nem miattam, nem màsok két szép szeme miatt, hanem mindenkinek csakis kizàrólag magàért.
Boldogsàgról àlmodunk, ez az, amit mindenki magàénak akar tudni kivétel nélkül, életünk nagy célja, az eszménykép. BOLDOG leszek, ha….-mondja xy és tovàbbra is csak tàvoli jövôképként tekint boldog önmagàra. Vagy rosszabb; el sem képzeli, hogy egyszer tényleg boldog lesz, hanem úgy kezeli mint holmi buta àbràndozàst.
Sokszor halljuk azt is, hogy valaki nem pesszimista, hanem realista. Ilyenkor arra szoktam gondolni, hogy tulajdonképpen magànak csinàlja a sajàt valósàgàt, tehàt valóban az.
Nem is azért mondom ezt, mert mérges vagyok ràjuk. Csak azt akarom mondani, hogy olyan sokszor felejtük el hàlàt érezni azért amink van, hogy talàn meg sem érdemeljük. Élünk. Lélegzünk. Itt vagyunk. A legjobb, ami történhet velünk. Gondolj csak a fagyos reggelekre, amikor ropog a cipôd talpa alatt a dér. Gondolj a tavaszi szellôre, ami megsimogatja az arcod, a meleg nyàrvégi estékre, egy forró teàra, egy vàratlan talàlkozàsra egy régi baràttal. Gondolj a festék illatàra, a naplemente jàtékàra, gondolj egy ölelésre. Gondolj a könyv gerincének finom ropogàsàra, a friss reggelekre, egy hosszúra nyúlt estére. Gondolj azokra a pillanatokra, amiket az élet ad nekünk nap mint nap, de mi alig figyelünk ràjuk, mert annyira ràgódunk a múlton és görcsölünk a jövôn, hogy elsiklunk mellettük. Megbénulunk és nem lépünk, mert nem is vagyunk jelen a jelenben. Kifogàsokat keresni, hogy miért nem most, nem éri meg. Befejezzük az életünket és ha nem marad màr idô, akkor úgy kell tàvoznunk, hogy nem tudtuk végezni azzal, amit akartunk. És ez nem azt jelenti, hogy görcsölnünk kell rajta, hanem csak itt kell maradnunk azzal, hogy “Most mi az amit tehetek?” Valahogy mindig megnyugtat a gondolat, hogy nincs befolyàsom a múltra, és elég mindössze egyetlen dologra figyelnem, hogy NEM IS KELL félnem.
Régebben el sem tudtam volna képzeli, hogy a boldogsàg itt van egy karnyújtàsnyira, itt rejtôzik benne, àtszövi a bôrömet és rajtam múlik. És nem folyamatos vidàmsàgról kell gondolkodni ilyenkor, hanem arról a belsô békérôl, ami meghatàroz.Idegeskedtem, féltem, szorongtam. Rossz dolgokat làttam megtörténi. De valahogy soha nem az éppen folyó események vàltjàk ki ezeket az érzéseket.Kérdezem tehàt; mikor érdemes élnem, ha nem épp ebben a pillanatban?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: