Végtelen mezőnek végtelen végén,
De még annak is a legeslegszélén,
Szürke könnyektől áztatott, zöld fűben,
Önmagát sirató, dühös esőben,
Ki az eget marcangolja, zilálja,
A szél süvölti: Vége a világnak!
Mintha a magasságból véreső hullana,
Mintha önmagát fogná, kés alá ugrana,
Mintha a halál dalát örvendezve fújná,
Miközben fagyott szívét darabokra zúzná.
Bárcsak ne keserűség hullana az égből,
Bárcsak látnék valamit a fekete fénytől,
Bárcsak nem érezném folytonosan a semmit,
Bárcsak láb nélkül is tudnék még tovább menni!
Állj meg egy pillanatra, nézz vissza az útra!
A bús szél a leveleket szerteszét fújja.
Bárcsak emlékeznék milyen is volt a régen,
Bár látnék csillagokat a fekete égen,
Bár ne hallanám folyton e törékeny zenét,
Bárcsak ne érezném a végzet rideg kezét.
Hallod édes, mit kérnek a száraz levelek?
Miért fogja meg a végzet halott kezemet?
Olvass tovább: http://cilinderes.webnode.hu/blog/newscbm_699550/10/