Leszállt a z éj, köd borított mindent,
Egy csillag se ragyogott a fekete égen,
Egy fiú állt a kihalt erdő mellett,
Örült és valahogy…. sírnia kellett.
“Jöjj közelebb édes itt nem vár a való,
Itt a gúny is kedves a félelem nem maró”
“Ha halakat látsz repülni az égen,
S elnyelt az ég tengerének mélye,
Ha virágok nyílnak csipkés szikla csúcsán,
Magad elé építetted halálodnak útját.”
A néma suttogás, a levelek zenéje,
Csábító hangként kúszott feléje.
Énekét a szél bárcsak tovább vinné,
Bárcsak az élet a halált elhinné,
Látott valamit vagy lehet mégsem,
Egy csillag se ragyogott a fekete égen.
Mintha ott állt volna, énekét fújva,
Levélhegedűjén eljátszva újra meg újra:
“Jöjj közelebb édes, itt nem vár a való,
Itt a gúny is kedves, a félelem nem maró
Ha halakat látsz repülni az égen,
S elnyelt az ég tengerének mélye,
Ha virágok nyílnak csipkés szikla csúcsán,
Magad elé építetted halálodnak útját.”
Reggelre nem maradt már semmi,
A fiú is megszűnt valódinak lenni,
De még ma is ,ha elsétálsz arra,
Egy édes, lebegő dallamot hallasz:
Falevélhegedűjén játszik egy tündér,
Az álmok világába megnyílik egy ösvény.
Volt egyszer egy fiú ,ki végigment az úton,
Elment e földről ,s egy álomba jutott.
Nem fog visszajönni, ott marad örökre,
S mindig csak egy dallam énekel mögötte:
“Ha halakat látsz repülni az égen,
S elnyelt az ég tengerének mélye,
Ha virágok nyílnak a csipkés szikla csúcsán,
Magad elé építetted halálodnak útját.”